"A művészetnek nem muszáj szépnek lennie, azt kell elérnie, hogy érezz valamit"" Rainbow Rovell



Partnereink:

 

Nap Gyöngye Üzlet

Nap Gyöngye Üzlet.

Kattints a képre!

http://enek.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1215764

Kerékcsere

 


Szeretek vezetni. Sokak szerint - osztom a véleményüket - tudok is. Ez csak ténymegállapítás, nem kérkedés. Imádom, amikor fut alattam a négy kerék.
Apropó kerék...

Sok évvel ezelõtt, - amikor még nyugodt szívvel, megelégedéssel néztem bele a tükörbe -, kevéske pénzemen vettem egy Trabantot. Egy halvány bilikék, pöfékelõ csodát, amelyet ünnepélyes keretek közt Dezsõ névre kereszteltem.
Szó szerint keresztelõ volt, mert a vizet, - amivel Dezsõt legelõször lemostam - a templom melletti közkútról szereztem, ezért akár szentelt víznek is tekinthettem.
A szüleimnek volt egy kis hétvégi házuk a város szélén, hát ott történt meg az elsõ közös együttlétünk, ami akkor a kocsi teljes generál-takarítását jelentette.
Az idõs bácsi, akitõl vettem, egy falusi ház pajtájában tartotta szegényt. A nap és az esõ elõl ugyan megvédte, de a tyúkoktól, és a tehénkétõl nem. (Most hogy így belegondolok: még szerencse, hogy nem zöld volt, mert akkor a tehén megette volna.)
Drága kis Dezsõm ezért hát kívül belül szaros volt. (bocsánat a vulgáris fogalmazásért, de ezt nem lehet másként mondani)
Több órás megerõltetõ sikálással, - köszönhetõen a hatékony, agyonreklámozott mosogatószereknek - megtisztítottam elõzõ élete foltjaitól. Olyan jól sikerült, hogy még a napsugarak is csak korcsolyázni tudtak volna rajta, ha éppen tél van, de nem, tikkasztóan meleg, nyári délután volt.
Jól megérdemelt jutalomként úgy gondoltam, elfurikázok vele a szomszéd városig, ahol régi barátnõm élt a családjával. A gondolatot tett követte.
Az én drágám pöcc-re indult. Meg is simogattam azonnal a mûszerfal feletti részt, hogy lássa, elismerem az irántam való jóindulatát, ugyanis szüleim szerint egy roncsot vettem, és ezért az indulásomat árgus szemekkel figyelték.
Szóval Dezsõ, - némi füstfelhõt hagyva maga után - kissé rángatva ugyan, de elindult. A rángás persze késõbb megszûnt, amikor megtudtam, hogy az 1.-es sebesség nem ott van, ahol gondoltam. (Egyébként a váltót még egy ideig lent kerestem, de mivel soha sem találtam, beletörõdtem a „jobbra fent" verzióba.)
Dezsõnek voltak feledhetetlen érdemei is. Nagyon szépen szólt benne a rádiós-magnó, ami persze többe került a hangfalakkal együtt, mint maga a kocsi, de mivel Dezsõ tartozéka lett, hát neki tulajdonítottam az érdemet.
Kicsit hangos volt a motorja, de hogy tompítsak ezen a fület bántó dolgon, jól feltekertem a hangerõt. Az ajtók mûbõr borítása alatt persze ilyenkor berezonált valami, de hát kit érdekelt, ha „száguldhatott" bele a szabadságba.
Még az is megtörtént, hogy annyira fel tudtam pörgetni a két hengerét, hogy egy-egy teherkocsit nevetve megelõztem. Ilyenkor nagyon meg voltam vele elégedve. Hangosan meg is dicsértem, - amit szerintem megérthetett - mert azonnal okádni kezdte magából a füstöt, amivel rendszerint kivívta a megelõzött teherautó sofõr integetõ kedvét. Én persze jókedvemben azonnal vissza is integettem, de õk - nem is értem, hogy miért - csúnyán néztek ránk.
Már vagy 15 km-t tehettünk meg együtt, amikor arra lettem figyelmes, hogy az engem lehagyó autókból hatalmas gesztikulálással magyaráznak nekem valamit.
Gondoltam, õk is örülnek, hogy végre nem gyalogosan járok, hanem négy keréken, mert egyre csak a kerekek felé mutogattak. Elõször, legszebb arckifejezésemmel visszamosolyogtam rájuk, de ez nem volt elég. Egyre hevesebben mutogattak. Aztán a sokadik autóból - éppen mellém érve - kikiabált egy férfi, hogy „Kislány! Lapos a jobb hátsója."
Ezen egy kicsit fel is háborodtam, mert hogy jön õ ahhoz, hogy látatlanban az én hátsómat ócsárolja, mikor igen is formás fenekem volt. De szöget ütött a fejemben a dolog. Jobb hátsó... Leálltam az út mellé. Akkor döbbentem rá, hogy nem az én fejembe ütött a szög, hanem Dezsõ kerekébe állt bele.
Na, - mondom magamban - akkor mese nincs, kerékcsere fog következni. Hát ahogy azt a Móricka elképzeli...ugyanis a csomagtartóban nem találtam egy fia pótkereket sem. Nekiálltam gondolkodni, mint annak idején Mici Mackó. Gondol...gondol...gondol. És beugrott.
Elkezdtem kémlelni az utat, hogy mikor látok meg egy hasonló járgányt. Ha nekem nem is jutott, másnak még lehet pótkereke. Abban az idõben népautónak számított Dezsõ, és az õ nagy családja, mert szinte minden második autó Trabant volt. De a benne helyet foglaló emberek meg sem érdemelték ezeket a csodás kis négykerekûeket, mert maximum jót röhögtek rajtam, de nem álltak meg.
Az elsõ pár perc integetéssel telt. Én integettem nekik, õk meg vigyorogva vissza.
Aztán megtörtént a csoda. Egy idõsebb nõ megállt. Látva a bajomat, azonnal rendelkezésemre bocsátotta a pótkerekét, persze nem ingyen. Aranyárban mérte a gumi minden grammját. Nem volt más választásom, hát megvettem.
Azt hittem, innen már sínen vagyok. Láttam már sokszor, hogy cserélnek mások kereket, tehát meg voltam róla gyõzõdve, hogy ez nekem meg se kottyan. Megkottyant.

Emelõt is találtam, kulcsot is, amivel az anyákat kellett volna kicsavarnom, de ezek annyira bele voltak szerelmesedve az abroncsba - lévén Dezsõ egyértelmûen hímnemû -, hogy nem akartak tõlük megválni. Szépen ráigazítottam az egyikre, vízszintesre állítva, és elkezdtem felugrálni rá, hátha a súlyom elég nyomatékot szolgál a kicsavarodásra.
Ezek utálnak engem. - gondoltam. - Lehet, hogy féltékenyek, mert fiatalabb vagyok, mint õk, ugyanis Dezsõ pár hónappal korábban gurult le a szerelõsorról, mint én ki az anyukám hasából. Nagyon konokak voltak, meg sem mozdultak. Csak azt értem el a nagy erõlködéssel, hogy a fehér jersey nadrágom olajos és rozsdás foltokkal lett gazdagabb.
Akkor még nem volt mobiltelefon, hogy segítséget kérhettem volna valamelyik barátomtól, így hát a Mindenhatóhoz fohászkodtam. Segített.
Pár perc múlva megpillantottam a távolban egy rendõrautót. Gondoltam, most az egyszer én intem le õket, és nem fordítva. Meg voltam róla gyõzõdve, hogy a rend õrei készségesebbek lesznek, mint a többiek, és segítenek egy bajbajutottnak.
Én integettem, õk megálltak. Az õ Zsiguliuk is nagykorú lehetett, mert az oldala, ahol be volt horpadva, eléggé rozsdásodott a matrica alatt, ami hirdette a kilétüket.
Kiszálltak.
Marcona képpel közelítettek felém. Ha nem lett volna rajtuk rendõregyenruha, még azt hittem volna, hogy rablók, vagy még rosszabbak.
Nem sokat tévedtem.
Ahelyett, hogy hatékony segítségüket azonnal felkínálták volna nekem, elkérték a jogosítványomat, meg Dezsõ forgalmiját. De ez még nem volt elég. Kíváncsiak voltak rá, hogy a lámpák elõl-hátul mûködnek-e, és hogy az én drágám indexe tud-e pislogni.
Pechem volt. Csak a baloldalinak tetszett meg a két férfi, mert csak az, kacsintgatott rájuk. Mondjuk ezen nem is tudtam csodálkozni, hiszen Dezsõ ízig-vérig, vagy inkább olajig hímnemû volt, és a „melegséget" csak télen volt hivatott magából kiadni.
Nem volt elég bajom, még meg is büntettek, mert nem csak pótkerekem nem volt eredetileg, de csereégõim sem. Na, kész. Padlót fogtam, vagyis sírva fakadtam.
Elszipogtam nekik, hogy nem tudom kifizetni a helyszíni bírságot, mert minden pénzem ráment a pótkerékre.
Puff!
Amilyen hülye kezdõ voltam a hivatalos ügyek intézésében, úgy estem bele a következõ csapdába. Mivel önként és dalolva, vagy legalábbis sírva-ríva bevallottam mindent, kivívtam - na, nem a csodálatukat - inkább a gyanakvásukat, mert ezek után azonnal látni akarták az elsõsegélyládámat is, pedig nem sérült meg senki, csak az én büszkeségem. Azon meg már egy egész kamionnyi kötszer sem segíthetett volna.
Álltam ott velük szemben, vörös-feketében - mármint a szemem vörös volt a sírástól, és fekete az elkenõdött szemfestéktõl - és már szólni sem volt kedvem, nem hogy kereket cseréltetni.
Na, ennyit a szolgálatukról... Mostanában meg már azt mondják, hogy szolgálnak és védenek... Engem viszont tõlük, akkor, senki sem védett meg.
A kereket késõbb egy idegen Wartburgos férfi kicserélte, végig dörmögve, hogy miért vezet az, aki még egy ilyet sem tud megtenni. Beültem a Dezsõbe, mocskosan, összetörten, és levontam a tanulságot: férjhez kell mennem!!! 
Új hozzászólás írása:
Név: Email:
Hozzászólás:
Ellenőrző kód:
Az indulása óta 100444 látogató volt a weblapon