Dedik János
Krúdy érmes iró


Az író életrajza

Megjelent Dedik János új könyve, Vidám, egymegállónyi novellák címmel.

További információkat a könyvrõl itt.

Dedik János: Molylepke Krúdy érmes iró Fekete öltönyömet, kora reggel vettem ki a szekrénybõl, azzal a céllal, hogy a naftalinillatnak legyen elég ideje elhagyni legszebb ruhámat. A délutáni könyv bemutatómon, restellni való dolog lenne, ha bûzlenék a molyirtó kellemetlen illatától. Rögtön tudná mindenki, hogy ez az egyetlen félteni való göncöm. Egész délelõtt kifordított zsebekkel szétterítve hevert a kanapémon. Ebéd után gondosan átkeféltem, majd magamra vettem. Az íróasztalom elé ültem, és közben azon tûnõdtem, hogy a délutáni szereplésem miképpen fog sikerülni. Miközben ezen elmélkedtem, arra lettem figyelmes, hogy egy arcátlanul pimasz molylepke a nadrágom azon darabját választotta ki pihenõhelyül, ahol a térdkalácsom alatti részen legtöbb a ránc. Nem tudom, mi késztette, hogy pont ide telepedjen! – de lehet, hogy az ebédutáni jóllakottsága, netán ebéd elõtti éhségérzete bátorította fel erre a büntetést érdemlõ cselekedetre. Minden esetre kíváncsiságomat annyira sikerült felcsigáznia, hogy a már levegõbe emelt kezemnek utolsó pillanatában megállást parancsoljak Éles szemmel, figyelni kezdtem, vajon melyik elképzelésemnek ad helyet. A kis molylepke teljes biztonság birtokában, a nadrágom ráncai között olyan fejmozgást végzett, mint aki tudatában van annak, mit is cselekszik. Pici feje egyenletes mozgatása meggyõzött róla, hogy vendégem egy igen elegáns étteremben érzi magát, és semmi sem drága alapon a nadrágomból lakmározik. Úgy látszott a békebeli gyapjúból készült nadrág lehet a kedvenc eledele, éppen úgy, mint nekem a rántott hús. De én legalább nem titokban eszem kedvenc ételemet, legfeljebb akkor, ha már kevés van belõle és illenék másnak is hagyni. Azt is észre vettem, hogy fõ fogásként táplálkozik a nadrágomból. Bár nem voltam teljesen meggyõzõdve a félremagyarázható fejmozgásáról. Mivel száját, fogait nem láttam, csak feltételezésbe mertem bocsátkozni. Felmerült bennem egy rosszindulatúnak tûnõ kérdés: valóban képes lenne ez a kis nyikhaj molylepke kikezdeni velem, ezen belül a féltve õrzött öltönyömet megrágni? Na nem! – ennyi pimaszságot nem feltételezhetek róla. Ha agyon ütném ártatlanul, esetleg lelkiismeret furdalásom lenne. Bizonyosság teljes hiányában, nem volna nagy dicsõség elpusztítani õkelmét. Mert ha még a szekrényben történne mindez, talán jogosabb lenne az öncélú biráskodásom. Amíg én így szépen boncolgattam a valós helyzetet, addig a csibészkedõ kis molylepke egyenletes fejmozgatása egy pillanatra sem szünetelt. Nem rághat, hát akkor nyelni is kellene neki, mit ér a rágcsálás, ha nem nyeli le a falatokat. Akkor mivel lakik jól? De azért motoszkált bennem a félelem érzése, hátha mégis eszik! De nem látok ott semmiféle lukat, – hessegettem el magamtól a halvány csiráját is annak a gondolatnak, hogy netán, még is átver. Nem tudtam mitévõ legyek. Valóban a féltve õrzött nadrágomat veszélyezteti, vagy csak pici feje mozgatásával akar engem próbára tenni, vajon mit szólok a fejmozgásához? De vajon miért frocliz engem? Kezd idegesíteni a dolog, Hiszen ez a kis butus háttal áll nekem, vagy ül, nem látom pontosan, de akkor õ se láthat, mi ez az egész? Á nem érdekel, nem foglalkozom vele. Írásaim fölé hajoltam és olvasási gyakorlatba kezdtem. Hiába gondolataimat nem tudtam elhessegetni. Milyen nyugodt állat a molylepke, ezt nem hittem volna róla. Jó félórai várakozás után, lepkém egyszer csak megfordult, szemben állt velem, mint aki megköszönni akarja a finom ebédet, a nyugalmat, amit biztosítottam számára. Egy másodpercig összenéztünk, azután kacsázva felszállt. Csinált egy-két szárnydöntögetést, bátran, nem félõsen, egy tiszteletkör kíséretében, had lássam mily ügyesen tud manõverezni teli hassal is. Valószínû ezt a légi bemutatót ajándéknak szánta, jó magaviseletemért. Féltve õrzött öltönyöm nadrágján térd magasságban ott tátongott egy nagyobb lukacska, melyen átlátni véltem szõrös vádlim egy darabját. Hát mégis csak ebédelt ez a hálátlan disznó!

Dedik János: Monológ a gulyáságyúról A gulyáságyúban leledzett pettyes hasú tarkabab az õrmester elvtárs hangjára azonnal elveszti pöttyeit éppen úgy, ahogyan a kiskatonák ezen érces hangot meghallva elveszítik férfiasságukat, és olyanok lesznek, akár egy kis nyuszi. – Ez a Gulyás elég meleg elég sós, kiosztható! Szegény gulyás, amelyet besûrített a mondvacsinált szakács egy kis szárított zöldséggel, szárított hagymával, valamint az aszalástól katicabogár nagyságúra zsugorodott krumplival. A rántáscsomók viszont vígan helyettesítik a csipetkét, amelyet a szakemberek a szülõi házban láttak, de ott is csak kész állapotban. A szárított hús helyet azonban igazi mócsingokká avanzsált fecnik úszkálnak a pirosló víz alatt. Apropó, még a zsírrétegecske is elszégyellte magát, amikor ama förmedvénye lére az ügyeletes õrmester kimondta a gulyásleves nevet. Nem tudni, hogy a pirosságát mitõl kapta, a pirospaprikától-e, vagy a szégyentõl? A laktanya létszámának csaknem háromnegyed része kiskatona volt, egy merítõkanál levesért – amely általában a második fogást is helyettesítette – felsorakozott a gulyáságyú elõtt. Telitalálat: a második fogást ugyanúgy várhattuk most is, mint a kiszáradt kútból a vizet. Azonban vannak olyanok, akiknek a csajkája nem méltó ezen élményt jelentõ étel befogadására. Mivel az õrmester elvtárs szeme mindent lát, így azonnal észreveszi, hogy a kiskatona csajkáján hajdanán egy pók sétált, és mivel nem volt ideje megkeresni a budit, ezért a csajka szögletében végezte el ama természetes igényét, amely után más papírt is használ. De az õrmester elvtárs azért van a hadseregben rendszeresítve, hogy vigyázva a kiskatona egészségére, nem engedi meg, hogy az ilyen csajka megteljen levessel. Azonnal „tovább!” ot kiállt. Ezek után a kiskatona két három mosogatást követõen újból beáll a sor végére. Ha jut neki a zavaros lébõl azt gyorsan befalja, majd újból elmegy a csajkáját elmosogatni. Milyen jó lenne, ha kajaosztásnál minden simán menne, ha az ebédosztó, az úgynevezett – szakács beletalálna a katona csajkájába! Sajnos nem ez a jellemzõ! Ha beletalál, az csak a véletlen mûve lehet! Pedig a szakács is jár lövészetre, és ott a soron kívüli eltávozás reményében elég jól is céloz… A leves merés nagyon bonyolult és összetett feladat. Nem is mindig sikerülhet. Gyakran elõfordul, hogy az áldott jó kajaosztó a forró leves felét vagy a harmadát a kiskatona kezére önti. Aki már megedzõdött, az fél kanálnyi levessel a csajkájában szó nélkül távozik, aki viszont még nem szokta meg, hogy a kézfejét leforrázzák, az ordítva ejti bele csajkáját a gulyáságyú torkába, és a sor nem állhat meg, máris a következõ kiskatona üvölt fel a levessel való érintkezéstõl… Az ebéd utáni csendes pihenõ helyett hosszú sorokban áll a leforrázott kezû haderõ az egészségügyi szoba elõtt. Az a haderõ, amely az ország békéjére, nyugalmára van hivatva vigyázni, most a katonaorvosra várva áll egyik lábáról a másikra nehezedve. Persze a doktor elvtárs éppen most nyújtózkodik a tiszti étkezdében egy nagyot, hogy a második bécsi szelet is beférjen a pocakjába… Azután ha kedve tartja, az orvosi rendelõben kipiheni az étkezés fáradalmait, amely a túlzabálás egyenes következménye. Ilyen elõjáték után álmosan, félig lecsukott szemmel minden leforrázott kezû kiskatonának felírja a szokásos hashajtót, hogy többé senki emberfia ne merje õt zavarni holmi ügyes bajos nyavalyával. A hosszúra nyúlt, félórai csendes pihenõ után folytatódhat a jóllakott kiskatonák kiképzése… Ilyen táplálkozás ellenére nem csoda, ha a kis kopasz nem tudja megkülönböztetni a jobb oldalt a baltól, és mindig máshol keresi, mint ahol kellene… De az õrmester elvtárs is megszokta már, hogy a kiskatona összekeveri a lábait, amelyek a kellõ pillanatban mindig mást csinálnak, mint amit õ parancsol. Íme, egy töredék a férfivé válás hétköznapjaiból.

Hozzászólás Dedik János műveihez

Új hozzászólás írása:

Név:	Email:
Hozzászólás:
Ellenőrző kód: